Eseménynaptár
«2017. október»
HKSzCsPSzV
      1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031     
Share

Van jövője a kulturális hídverésnek

Beszélgetés H. Szabó Gyulával, a Kriterion Kiadó igazgatójával

–    Idén 45 éves a Kriterion Könyvkiadó. Bukarestben a Balassi Intézet szervezésé­ben konferenciát is rendeztek ennek apro­póján. A kiadó jelenlegi igazgatójaként, az egykori, a bukaresti szerkesztőség tagja­ként mit gondol, mi az elmúlt 45 év legfon­tosabb tanulsága?

– Nemigen szoktunk róla beszélni, pe­dig lényeges, hogy a kiadó székhelye Bukarestben volt. Nem mintha annyi­ra szerettük volna a várost, hanem egy­részt azért, mert Bukarestben pezsgő kulturális élet volt a hetvenes években, a legkiválóbb szakemberekkel dolgozhat­tunk együtt, az egyetemek és egyéb kul­turális intézmények munkatársaival. Kéznél voltak a magyar és német szerző­inket leszámítva a „kisebb” nemzetiségek tollforgatói, akik nemcsak szerzők vol­tak, de gondozók, szerkesztők, szaklek­torok, akik aztán a maguk rendjén moz­gásba lendítették, segítették a vidéken (Bánságban, Nagylakon, Dobrudzsában stb.) élő szerzőket. A vidéki kiadókkal, szerkesztőségekkel szemben előnynek számított, hogy minden vitás kérdést rög­tön a csúcsvezetőséggel, a döntéshozók­kal lehetett megtárgyalni. Mert más­ként vitatkozott, érvelt Domokos Géza egy központi bizottsági első titkárral, s az eredménye is más volt ezeknek a tárgya­lásoknak, mint Kolozsváron vagy a töb­bi vidéki városban, ahol a megyei akti­visták valamelyikével vitatkozott a helyi alárendeltségű kiadóban dolgozó kolléga. Domokos Géza nagyon jó vitapartner volt, sokkal közelebb tudott menni a falhoz. És persze az sem elhanyagolandó kér­dés, hogy Domokos mint a párt Központi Bizottságának póttagja olyan pozícióval rendelkezett, amelynek előnyeit folyama­tosan ki is használta. De egy másik, ne­hezebben feltérképezhető vetülete is volt annak, hogy milyen előnyök származtak a bukaresti központból: nem voltunk benne a különféle belmagyar, belnémet stb. marakodásokban. Fontos személyes ta­pasztalat volt az is, hogy a számunkra létfontosságú dolgokat másképp is meg le­het közelíteni, hiszen teljesen más dimen­zióban láthattuk így saját magunkat. Az előny ugyanakkor hátrány is volt, hiszen messze voltunk a közönségünktől, ezt a hiányt azonban a mi esetünkben pótolta a kolozsvári szerkesztőség. (Nem hiába akarták időről időre felszámolni.)

–    A hatvanas évek bukaresti/romániai pezsgésébe illeszkedett a kiadói átszerve­zés is?

–    Persze. Az 1969 decemberében köz­zétett Minisztertanácsi Határozat a két-három mamutkiadóból összesen 17 új entitást hozott létre, ennyi kiadó tarto­zott a művelődési minisztérium Kiadói Főigazgatóságának alárendeltségébe. Eze­ken kívül tovább működtek a más minisz­tériumok alá tartozó szakkiadók (az orvosi,
a katonai, az akadémiai stb.). Az akkori vi­szonyokhoz képest ez előrelépésnek számí­tott, hiszen a kiadók szakosodtak és több­nyire írók, kiadói szakemberek lettek az igazgatók. Ekkor jött létre egy telivér nem­zetiségi kiadó, amelynek az ereje (és kü­lönlegessége) abban állt, hogy nemzetiségi (magyar) igazgatója és német főszerkesz­tője volt, tehát nem a nemzetiségek kultú­ráját kevésbé vagy sehogy ismerő román vezető viszonyult értetlenül a kisebbsé­gi kultúrák kérdéseihez (és döntött kizáró­lag a felső elvárások szerint), hanem a leg­erősebb nemzetiség képviselője, Domokos Géza volt az igazgatója, aki nemcsak ala­posan ismerte a saját kultúráját, de erős empátiával figyelt oda a többiekre is, hi­szen maga is megtanulta már azt a nagyon egyszerű leckét: amit ő szeretne, nyilván másnak is jó lenne, és megfordítva.

–    A Hét is Bukarestben indult...

–    Az idő tájt indul be a román televízió magyar nyelvű adása is, beindul a magyar szak az egyetemen, önállósul a Művelődés, a Könyvtári Szemle, önálló arculatot kap a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Ház. És még folytathatnám a sort, miként erő­södik meg a magyar jelenlét Bukarestben. Az már egy másik dimenziója a kérdés­nek, amelyet hajlamosak vagyunk elfelej­teni, hogy egészen az ötvenes évek elejéig Kolozsvár kizárólagos szellemi központ­ja volt Erdélynek, főleg magyar vonat­kozásban. A sztálini ihletésű Magyar Autonóm Tartomány egy másik pólust, Marosvásárhelyt erősítette meg. Ezzel ön­magában nem is lett volna baj, csak eb­ben benne rejlett az a lehetőség is, hogy a két város magyarságát egymásnak ug­rassza a hatalom. (Azt hiszem, erről sokat mesélhetnének a közelmúlt történetének kutatói.) Ezt követően, valószínűleg szin­tén szándékos lépésként, felerősítették Bukarest magyar kulturális szerepét is: a nyitás mellett, gondolta az akkori buka­resti vezetőség, legyenek csak szem előtt a nemzetiségi elvtársak, az sem baj, ha tá­vol az éltető közegüktől. A hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére kiépült te­hát egy harmadik pólus úgy, hogy a másik kettő is megmaradt. Domokos Géza érde­me az, hogy ebből a helyzetből előnyt tu­dott kovácsolni, ki tudta használni a le­hetőségeket: a 70-es években megerősödő bukaresti magyar értelmiség szellemi ere­jét. Azt, hogy sokkal közelebb kerültek a nemzetiségi kérdések a döntéshozókhoz.

–    A bukaresti és a kolozsvári szerkesztő­ség tagjainak névsora igencsak impozáns...

–    Ez is Domokos Géza érdeme, nagy­ra tartotta a szakmai alaposságot és elkö­telezettséget. A Kriterion létrehozásával egy addig szétforgácsolt, erős szakember­gárda (történészek, néprajzosok, nyelvé­szek) jutott végre egyre bővülő publikáci­ós lehetőséghez. S itt lesz nagyon fontos szerepe a kolozsvári szerkesztőségnek, ők ismerték leginkább az alkotói közös­ségeket, szépírókat és szakembereket egyaránt. A szépirodalom mellett, amit mindenki ki szokott hangsúlyozni, ha a Kriterionról beszél, a tudományos jelle­gű munkák sokasága, a tudományos mű­helyek működtetése is a Kriterion műhely hozadéka. Hogy egy példát is mondjak:
Dr. Kós Károly pontos, precíz ember volt, aki sokáig többnyire a fióknak dolgozott. Ahogy egy munkát befejezett, betette a fi­ókba, jöhetett a következő. Ezért lehetett a hetvenes években rendre kiadni dr. Kós
néprajzi tanulmányait, hiszen készen vol­tak már gyakorlatilag. De más nem volt ennyire rendszerető típus, annak viszont kellett a kiadói ösztönzés, a megrende­lés, a figyelem. S ebben Domokos Géza
ugyancsak utolérhetetlen volt: embereket hívott fel, biztatott, az „egójukat simogat­ta”. Kialakult egy olyan bizalom a kiadó­val szemben, amely munkára ösztönzött szépírókat és szakembereket egyaránt. Persze a kérdés a belső munkatársakra vonatkozott. Domokos a régi kiadótól átvett, „megörökölt” szakemberek mellé igyekezett fiatalokat szerződtetni, akiket aztán az idősebbek nagy türelemmel és szeretet­tel tanítgattak. Volt mire... Persze könnyű volt jó szakembereket találni Kolozsvárra, bár a fizetés igen alacsony volt, a nyugodt, barátságos légkör, a vezetők részéről meg­nyilvánuló bizalom és a „szélvédett” szer­kesztőségi asztal sok mindenért kárpótolta a szerkesztőség munkatársait. Nehezebb volt Bukarestbe embereket találni, hiszen a kiadó nem tudott lakást biztosítani, már­pedig fedél nélkül, kicsi fizetéssel nem volt könnyű... igaz, fiatalok voltunk.

–    A hetvenes éveket tartják egyértelmű­en a Kriterion fénykorának. Mi változott meg a nyolcvanas évek elején?

–    Meg lehet nézni, miket publikált a ki­adó kb. ’83-ig: volt egy olyan hatesztendős periódus, amikor nem volt cenzúra. Ami nem azt jelentette, hogy nem olvastak az  elvtársak, hanem hogy utóolvastak. Ez nagyon jó lélektani ötlet volt, mert a ve­zetők még jobban megijedtek. ’77-ben szüntették meg a sajtóigazgatóságot, az­zal, hogy a kiadóvezetők, főszerkesztők már elég érettek politikailag, ideológiai­lag, hogy meg tudják ítélni, mi a jó és mi a helytelen. Nem csoda, ha a vezetők egy idő után visszasírták a drága jó (felelős­séget vállaló) cenzúrát. Abban bizonyosak lehettek, hogy utólag elolvassák a köny­veket (főleg, ha jóindulatú figyelmeztetés érkezik, teszem azt, a Központi Bizottság Propaganda Osztályára), s ha már meg­jelent a könyv, nem lehetett rajta változ­tatni, csak bezúzni, ergo mindenki job­ban vigyázott a bőrére. A Kriterionnál a szerkesztők előzetesen megbeszélték a ké­nyesnek tűnő részeket, mit lehet vállalni, mit hogyan lehet majd kivédeni. Domokos Géza nem ijedt be, nem szaladt senkihez támaszért. Igaz, a kiadói tanács is ekkor működött a legjobban. Érveket kapott tő­lük, mit hogyan lehet kivédeni. Ebben az időszakban jelenhetett meg a Wesselényi­-emlékirat két kötete, a moldvai csángók­ról szóló könyv, és még sorolhatnám, ezek a (elő)cenzúra idejében nem jelenhettek volna meg. Számomra emlékezetes példa: egy aradi szerző, Károly Sándor tollából 1979-ben megjelent egy kétkötetes emlék­irat (Mosolygó esztendők • Kalandos évek). Az első kötet ’62-ben jelent meg, jól lát­szik rajta a korszak, amelyben született. A második kötetbe a szerző úgymond „bele­halt”, kéziratban maradt. Ezt ásta elő va­lahonnan Szekernyés János. Igazából nem is a második kötet tartalma az izgalmas, hanem az egyik mozzanata az önéletírás­nak: az aradi Kossuth-szobor lebontását meséli el. Hosszú oldalakon keresztül iro­nizál az aradi rendőrségi és szigurancás urakon, hogy milyen okokat találnak a le­bontására, milyen magyarázatokat ötöl­tek ki a szobrot elfújó aradi szélvészről. S mindez benne maradt egy olyan korszak­ban, ahol tabutémának számított Erdély megszállásának minden részlete. Persze konzultáltunk erről a szerkesztőségen be­lül. Szerencsénkre nem jelentettek fel... vagy akkor még nem volt szükség skandalumra. (Kíváncsi volnék, van-e erre utalás a Domokos Géza megfigyelési dossziéiban.)
A másik tényező szintén Domokos Gézához köthető: nélküle nem lett vol­na az a jó munkahangulat sem, ami jel­lemezte a szerkesztőséget. Minden egyes találkozásunkkor meg tudta teremteni a bizalom és a jó kollegialitás légkörét, nagyon erős személyi varázsa volt. Nem utasítgatott, hanem arra figyelt, milyen a vitapartner érvrendszere, s azon a nyel­ven próbálta meggyőzni. Derűs, barátsá­gos ember volt, ami rengeteget számított akkor, hiszen tudtuk, annyi a felada­tunk, hogy a munkánkat jól elvégezzük, s ha gond akadt, akkor mindig ott volt Domokos Géza, akihez lehetett fordulni. Sokat lehetett tőle tanulni.
Ugyanez a vitakészsége és a partnerre figyelése segítette ahhoz, hogy meg tudta győzni számtalan esetben vitapartnerét igazáról. S ha ez éppen egy központi bi­zottsági titkár volt vagy a minisztérium főkorifeusa, akkor nem egy esetben meg­mentett egy könyvet, egy szerzőt...
Mi változott meg? Mindössze annyi, hogy a minisztérium Irodalmi Főosztályát „megerősítették” néhány elvtárssal, akik korábban a cenzúrahivatalban dolgoztak, és kaptunk egy leiratot, miszerint a jegy­zékben szereplő kéziratokat csak azután adhatjuk nyomdába, hogy az Irodalmi Főosztály láttamozta őket. A következő év­ben már a teljes terv rajta volt a jegyzé­kükön. Többen is voltak, a legemlékezete­sebb és messze a „legmegbízhatóbb” egy Pezderka Sándor nevű férfi volt. (Gondolom, több szekusdossziéban szerepelhet a neve.) A terveket több rendben átdolgoztatták, s ami valóban új volt a nap alatt, címeket is „javasoltak”, látván, hogy nem vagyunk elég éleselméjűek a dolgozói óhajok megfej­tésében. Mi ezeket a könyveket egyszerűen csak D-sorozatnak neveztük, mivel az ötlet a párt propagandaosztályát vezető Mihai Dulea elvtárstól származott. Aki figyelme­sen elolvassa a katalógusainkat, az ponto­san ki tudja szúrni őket. És ez csak egy vo­nulata a minket ért változásoknak, ami jól kiolvasható a megjelent könyvek jegyzéké­ből. Eltűntek a történelmi, a néprajzi tár­gyú munkák, a szépirodalmiak gyakran csonkultak, érzékenyen csökkent a címek száma is. Elbizonytalanodott szerző, kiadó egyaránt.

–    Mai kiadói léptékkel nézve igencsak impozáns nemcsak az évi címek (150–170 cím), hanem a példányszámok (százezres példányszámokban megjelent kötetek) te­kintetében a Kriterion mustrája...

–    A kiadások számánál ne felejtse el, hogy ha a 70-es évek, a jó időszak kiadvá­nyainak számát nézzük, s összehasonlítjuk a mai számokkal, mármint a címek szá­mát, akkor nincsen nagy különbség, sőt ta­lán emelkedést tapasztalhatunk. Ha csak a Communitas pályázatát nézzük, több mint száz könyv kap támogatást évente. S ez csak az erdélyi magyar könyvkiadás­ra vonatkozó számsor, s nem mindenki pá­lyázik a Communitashoz. Akkor a Dacia és a Creangă kiadóval együtt összesen há­rom, évi 10 magyar címnél többet megje­lentető kiadó volt, ma meg tíznél nagyobb a számuk. Nem mondom, hogy jobb könyveket is adnak ki... A nagy különbség a példányszámban mutatkozik. Ha akkoriban volt olyan könyvünk, amely 100 ezernél na­gyobb példányszámot ért meg, manapság kevés az olyan könyv mifelénk, amelynek példányszáma meghaladja az 1000-et. Azt dőreség elvárni, hogy a kiadók egymással közös koncepcióban dolgozzanak, minden­kinek fontos a saját szuverenitása.
A Kriterion azért fedett le minden terüle­tet, mert le kellett fednie. Az Akadémia ki­adójának nem volt érdeke kiadni az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárat, Domokos Gézát viszont érdekelte. Ezért szerzett rá pénzt, szakembert, aki megszerkesztette, és ki­harcolta az első négy kötet megjelenését. (Ki se merem mondani, hogy 5000 példány­ban jelent meg az első kötet. És elfogyott.)

–    A Kriterion számunkra magyar ki­adóként maradt meg. Hogyan tekintenek a kiadóra a más nemzetiségűek, mi derült ki erről a bukaresti találkozón?

–    A kiadó nyilván csak a magyarok em­lékezetében maradt meg magyar kiadó­ként – de a többi nemzetiségnek is meg­van a maga Kriterion-képe. Nagyon fontos a közel ezer német nyelvű könyv, hiszen ezek közvetítették a szász és sváb kultúra legfontosabb alkotásait, elindították és ki­teljesítették jelentős német írók életművét, egyebet ne mondjak, mi közöltük először a Nobel-díjas Herta Müllert. Ugyanilyen fon­tosak a megfelelő közösségek számára a szerb, az ukrán kiadványaink. A bukares­ti találkozón is elhangzott, hogy mennyi­re fontos volt az egyes kisebb nemzetiségek számára a kiadó, hiszen például szlovákul, tatár és török nyelven nem sok kiadvány lá­tott Romániában addig napvilágot. Külön színfoltot jelentett a jiddis nyelvű kiadvá­nyok sora, hiszen egy izgalmas és egyál­talán nem lebecsülendő kultúra építőkövei voltak. Torokszorító élmény volt 1992-ben az utolsó jiddis nyelvű könyvet útjára bo­csátani, hiszen nemcsak az olvasók mentek el (ki külföldre, ki a temetőbe), de a szer­zők is elfogytak. És akkor még nem beszél­tem a román nyelvű könyvekről, amelyek ezekből a kultúrákból közvetítettek jelen­tős értékeket a román olvasó felé. Nemcsak Jakó Zsigmond, dr. Kós Károly kötetét ad­tuk ki román fordításban, de Honterus, Hans Obert munkáit is, vagy a 100 éves jiddis nyelvű színjátszás történetét bemu­tató könyvet. És még hosszan sorolhat­nám, hogy érzékeltessem az olvasóval, nem hiába méltányolta munkánkat Románia elnöke, tisztelte meg annak a sok-sok kiadói munkásnak és szerzőnek, fordítónak, gra­fikusnak a munkáját, akik immár 45 éve – váltakozó lehetőségek közepette – töret­lenül hiszik, hogy igenis van jövője a kultu­rális hídverésnek1. Ne kérdezze meg tő­lem a költővel, hogy ment-e könyvek által előbbre a világ. Nem tudom. De azt igen, hogy könyvek nélkül az út nem előrevezet, hanem a szakadékba.

DEMETER ZSUZSA

1 Klaus Johannis elnök a kiadót a kisebbségek nyel­vének és kultúrájának ápolásában játszott megha­tározó szerepéért a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki.

Forrás: Helikon

Támogató:


 

Támogató:

 

 

     JÓ REGGELT, ERDÉLY!
     JÓ REGGELT, SZÉKELYFÖLD!
    
Kriterion-könyvekért játszhatnak 
     a Marosvásárhelyi Rádió hallgatói


 

 

Copyright © 2012. Kriterion Könyvkiadó. Minden jog fenntartva. Powered by www.voidart.ro. Designed by Matei László.