Eseménynaptár
«2020. október»
HKSzCsPSzV
   1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Share

Haragos sértettségem

A Kriterion Könyvkiadó már­cius 9-én a kolozsvári Minerva-házban mutatta be könyvemet (Berczeller Imre: Radnóti Mik­lós – Ímhol az ember, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014), annak témájáról szóló beszél­getéssel egybekötve, amelyen olyan szellemi kiválóságok vet­tek részt, mint Gidó Attila tör­ténész, Schiller Erzsébet iro­dalomtörténész, Szilágyi Jú­lia esszéíró, Tibori Szabó Zol­tán újságíró és H. Szabó Gyula, a könyvkiadó igazgatója. Rész­vételüket az eseményen a legna­gyobb kitüntetésnek tartom, azt hálával és alázattal megköszönöm.
A beszélgetésről szóló beszá­moló már címében összefoglalta a rendezvény kritikai tartalmát: „Értékszemléletében szokatlan, sértett és haragos hangnemű kö­tet Radnóti Miklósról – Ímhol az ember” (Szabadság, 2015. már­cius 11., 9. old.).
Való és igaz! Könyvem hang­eme haragos, értékszemlélete szokatlan. A kérdésem az, hogy a beszélgetés résztvevői mennyiben foglalkoztak a könyv „szokatlan értékszemléletével”  és  sértett, haragos hangne­mének „miértjével”.
Szilágyi Júlia kifogásolta, hogy „saját opcióját alátámasz­tó bizonyítékokat keres, és félre­söpör mindent, ami azokat nem támasztja alá”. Miután Ferencz Zsolt csak rövid összefoglalását adja Szilágyi Júlia felszólalásá­nak, nem tudom, hogy hozott-e fel példát az „elsöpört példákra”, amelyeket én elsöpörtem. Sze­rettem volna, ha azokat néhány példával illusztrálta volna. Úgy látom ugyanis, hogy Szilágyi Jú­lia és a beszélgetés résztvevői elsuhantak a könyvem Radnóti erényeit felsoroló Karakánsága című fejezete felett.
A cikk legrészletesebben Gidó Attila történész kritikai vé­leményét ismerteti, aki csalódá­sát fejezte ki könyvem elolvasá­sa után, mivel azt öncélúnak és egy „lélekbúvár dekonstrukciós próbálkozásának” vélte, „akinek van egy adott világképe, de egy olyan költőnek az életpályáját próbálja elemezni, amely nem illik bele ezekbe a sémákba”.
Első olvasásra a „dekonstrukció” kifejezést „destrukci­ónak” olvastam, ami ez utóbbi­nak enyhítő formája. Teljesen igaza van Gidó Attilának! Valóban szét akartam-akarom rom­bolni azt a már évszázadot megközelítő hamis sémát, amit Rad­nóti Glatter Miklós kezdett fel­építeni maga körül, és amit jelle­méről, mint egy félelem és gáncs nélküli lovagot a könyvtárakra menő vele foglalkozó irodalom mint ereklyét igyekszik fenntar­tani, félredobva az ezzel ellenke­ző tényeket.
Radnóti jellemét nem mint „lélekbúvár”, hanem mint mun­kaszolgálatos kortárs vizsgálom. Igaz az is, hogy több mint fél év­század alatt gyakorolt hivatáso­mat mint pszichiáter nem vet­hetem el, mint egy elnyűtt gú­nyát, és ha akaratlanul is felhasználom, nem haszontalanul.
A séma nem az enyém, hanem Radnóti híveié. Sajnálatos módon Gidó Attila sem vette a fáradságot, hogy utánanézzen bizonyítékaimnak, amelyekkel alátámasztom Radnóti jellemtelenségét, nemcsak zsidó egyete­mi bajtársaival szemben. Nem foglalkozott az általam tények­kel bizonyított antiszemitizmu­sával, viszonyával a „botcsinálta közösséghez”, akinek a nyakán élt feleségével haláláig. Gidó, a történész, nem foglalkozott és nem igyekezett cáfolni a bizo­nyítékaimmal alátámasztott té­nyeket, amiket személyisége hi­ányosságai ellen felsorolok.
Csak a harmadik munkaszol­gálat alól igyekezett menekül­ni, jó okból: akkor már tudtuk, hogy az egy „mozgó vesztőhely” nagy részünk (szerencsére nem az enyém) számára. Mi, zsidó munkaszolgálatosok nem kértük hozzátartozóinkat, hogy küldje­nek beszegett sárga karszalagot arra az esetre, ha az elrongyolód­na. De Radnóti kérte Fifit, hogy küldjön egy pár beszegett fehé­ret (nehogy, Isten ments, össze­tévesszék őt a „sárgákkal”). Hogy aztán a fehér az elhasználódás folyamán sárgássá koszolódott, az más lapra tartozik. Volt al­kalmam találkozni a „fehér kar­szalagosokkal”, akikkel kölcsö­nös megvetéssel, utálattal néz­tük egymást.
Abban az időben a zsidótör­vények folytán annak számítók nem remélhették, hogy mente­sülnek a munkaszolgálat alól, akár magyarnak, vagy éppen hottentottának, csak nem zsidó­nak tekintették magukat.
Egyben teljes mértékben egyetértek Gidóval: a zsidók asszimilációs kísérlete teljes ku­darcot vallott. Ellenben az a vé­leményem, hogy egy zsidónak, aki csak úgy találja helyét egy nem-zsidó társadalomban, hogy „nem vállalja” zsidóságát, an­nak előbb-utóbb ez a nem-meg­oldás problémát, de nem feltétle­nül „meghasonulást” (Gidó) fog okozni.
Schiller Erzsébet irodalom­történész „felkavaró olvasmány­nak találta Berczeller munkáját”, ugyanakkor „irodalomtörténeti­leg nem igazán mond újat, érték­szemléletében erősen különbözik a témában korábban megszóla­lóktól... tulajdonképpen három­száz oldalon (valóban 279) folya­matosan vitatkozik vele, megállás nélkül”. Schiller Erzsébet szerint „inkább Berczeller »szájából« van létjogosultsága napjainkban ennek a véleménynek”.
Itt mintha ellentétbe kerülne önmaga véleményével: ha az ol­vasmány „felkavaró”, akkor vala­mi újat kell hogy mondjon, ami­vel az „felkavar”. És ha „bár iro­dalomtörténetileg nem igazán mond újat, értékszemléletében erősen különbözik a témában ko­rábban megszólalóktól” (kieme­lés tőlem – B. I.), akkor hogy nem mond újat?
Kétségtelenül, még irodalom­történeti szempontból is elítélen­dő a jellemtelenség, a saját népe ellen elkövetett árulás, elkendő­zés. Á la recherche: „Rémhírek és férgek közt él itt francia, lengyel, / hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben / szétda­rabolt lázas test és mégis egy éle­tet él itt.”  A kiemelt „egy” Radnó­tié! A méla zsidót besikkasztja a többi nemzetiségű fogoly közé, akiknek élete nem volt „egy”, va­gyis azonos a többiekével. Ezt bélyegzem árulásnak, elkendőzés­nek, hamisításnak, mert ez az, és nem más! Erről a témáról soha senki nem írt Radnótival kapcso­latban. Ha igen, akkor hálás len­nék Schiller Erzsébetnek, hogy­ha erről engem értesítene, a for­rás megjelölésével.
A beszélgetés érdemes tag­jai kritizálnak, bírálnak, nem ér­tenek egyet mindenben vagy ép­pen semmiben velem, de nem vitatkoznak! Én bírálom, igen sok mindenben elítélem, de nem vitatkozom Radnótival. Vita­tom magatartását, életfelfogását a zsidósággal szemben, egyet­értve egyik legközelebbi, szin­tén kitért barátjával, Vas István­nal, aki viszont állandóan vitat­kozott Radnótival a zsidóságról. „Ha az ember zsidónak született, mindössze két lehetősége van. Vagy azt mondja: zsidó vagyok, vagy  azt  mondja,   nem  akarok zsidó lenni... de azt semmikép­pen nem mondhatja, hogy nem vagyok zsidó. Márpedig Miklós éppen ezt mondta.”
A „Komlós-levelet” részle­tesen tárgyalom könyvemben, mert azt koronatanúnak tekin­tem, mint a vád ügyésze.
H. Szabó Gyula, könyvki­adóm igyekszik elhatárolni ma­gát könyvem lényegétől, de fő indoka annak megjelentetésé­re az, hogy „nyíltan beszél, és olyan érvrendszert képvisel, amelyhez lehet viszonyulni”. Ennél nagyobb és szebb elisme­rést nem kívánhatok.
Tibori Szabó Zoltán, a házi­gazda, bölcsen az „audiatur et altera parts” álláspontján állva kifejtette, hogy: „Ha a másik ol­dal identitási stratégiáiról szóló diskurzust természetesnek tart­juk, akkor a nyilvánosságban en­nek is feltétlenül helye kell hogy legyen.”
A beszélgetést gerjesztő kér­désre, amelyet én így nem ve­tettem fel: „Mártír vagy áldo­zat? Milyen zsidó volt a ma­gyar költő?”, ilyesformán vála­szolnék: Könyvem szerves része mind a magyar irodalomtörté­netnek, mind a holokausztnak, amelynek a zsidók túlnyomó többségükben ártatlan áldoza­tai és nem mártírjai voltak. Már­tír az, aki egy hitért, elvért vál­lalja a halált. Voltak keresztény mártírok, akik zsidó férjükkel, feleségükkel vagy gyermekvé­dencükkel önkéntesen mentek a halálba. Radnóti nem „vállal­ta” kegyetlen, szükségtelen ha­lálát. Őt együtt ölték meg hat­millió személlyel, akiket zsidó­nak nyilvánítottak, függetlenül azok önvallott hitétől vagy – ha úgy tetszik – „fajától”, nemzeti­ségétől, népétől.
A kérdés több évezredes di­lemma, ami a zsidók kilétét ille­ti. Amíg 2000 évvel ezelőtt volt egy, majd két zsidó állam, addig a zsidóság nép volt egy külön­leges, egyedülálló vallási hittel. 70-ben a zsidó állam elveszett, megszűnt. Ettől kezdve az irgal­mas kereszténység irgalmatla­nul üldözte a zsidó vallás köve­tőit, de ugyanakkor úgy is kezel­te őket, mint idegen, megveten­dő néphez tartozókat. A nácik és azok magyar majmolói a zsi­dótörvények végrehajtása foly­tán szintén ennek a zagyva elv­nek alapján vették üldözőbe azo­kat, akiket mesterséges kritériu­mok alapján zsidóknak nyilvání­tottak. Nos, a kérdésnek ilyetén felvetése, az akkori idők frazeo­lógiája szerint, amit nem lökhe­tünk félre, Radnóti zsidó volt, és nem magyar, bárhogy is kapáló­zott ez ellen. Ma viszont, jósla­tom ellenére, mint MAGYAR és nem mint zsidó költőt ünnepli Magyarország. Miért? Mert egy zsidó költő mentesítette a ma­gyarságot az ellenünk elkövetett bűntől: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”. Ha pedig mindenki bűnös, akkor senki sem bűnös, ugyebár!
A debreceni zsidó temetőben elkülönített helyen fekszenek azok a munkaszolgálatosok, aki­ket Apafáján akkor gyilkolt meg az SS, amikor Debrecent ideigle­nesen visszavették a szovjet had­erőtől. De honnan tudta meg az SS, hogy ott zsidó munkaszolgá­latosok dolgoznak? Csakis a jó magyar református cívisek jóvol­tából.
Innen (is) ered a magát ki­zárólag magyarnak hangoztató Radnóti Miklós mint ember irán­ti haragos sértettségem.

Berczeller Imre

Forrás: Szabadság
 

Támogató:


 

Támogató:

 

 


 

 

Copyright © 2012. Kriterion Könyvkiadó. Minden jog fenntartva. Powered by www.voidart.ro. Designed by Matei László.