Eseménynaptár
«2020. október»
HKSzCsPSzV
   1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031 
Share

Anyu, mondd csak el…

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézete Kézdivásárhelyi Tagozata szervezésében a Vigadó Művelődési Házban április 26-án Fóris-Ferenczi Rita De Anyu! című könyvének zenés bemutatóját tartották meg a szerző és két gyermeke jelenlétében. A zenét Fóris Ferenczi Johanna, Fóris Ferenczi Gábor, Páll András, valamint Timár Antónia Lilla biztosította. A könyv 2012 novemberében jelent meg, és a marosvásárhelyi 18. Nemzetközi Könyvvásáron mutatták be először. Azóta már az utánnyomást is kérni kellett, az első kiadás példányai ugyanis egytől egyig elkeltek. A nagy sikerű bemutató után a morfondir.ro a könyv kapcsán Fóris Ferenczi Ritától a családról, a gyermeknevelésről, a szülő-gyermek viszonyról érdeklődött.

– Vannak, akik azt állítják a könyvvel kapcsolatban, hogy a szakember elveti benne a pedagógia és a pszichológia elméleti tételeit. Én inkább az állítom, hogy a szakember az elbeszélt történetekkel rejtetten arra hívja fel a figyelmet, hogy az elmélet alkalmazása nagyon is helyzetfüggő. Akkor lehetünk jó szülők, pedagógusok, ha egy adott nevelési helyzet sajátosságait felismerjük, és azt, amit tudunk elméletileg, képesek vagyunk ahhoz igazítani. Hogyan gondolja ezt Fóris Ferenczi Rita?

– Nem vetem el, dehogy. Csak más nézőpontból próbálom értelmezni az elméletet. Sőt, nagyon fontosnak tartom az elméleti rendszerekben, nézetrendszerekben való eligazodást, lényegük és összefüggéseik átlátását. Az elmélet viszont nem úgy működik, hogy megtanuljuk és egy az egyben alkalmazzuk. Ezt nagyon jól szemlélteti egyik példaértékű tapasztalatom. A nagyfiam sírós gyermek volt, kivörösödve ordítozott, s ezt olyan művészi rafinériával és olyan mértékű kitartással mívelte, hogy az ember lányának hétrét facsarodott a szíve rákvörös és sírásban széttöredezett arcú csecsemője láttán. Csak úgy kapkodtam le a könyvespolcról a gyermekpszichológiát, babakönyvet, potyogó könnyekkel lapozgattam a többkönyvnyi tudományt, mert nagyon akartam volna tudni, mit kellene tennie egy szerencsétlen anyának ahhoz, hogy ne bőgjön ilyen szívszaggatóan a gyermeke. Idővel rájöttem, hogy egyszerűen fel kellett volna vennem, át kellett volna karolnom, hogy biztonságban érezhesse magát. Az elméletben ismert tételek önmagukban sterilek: az élet – legyen szó oktatásról, gyermeknevelésről, együttélésről,  bármilyen más helyzetről – nem pontosan előírt forgatókönyvek vagy elméleti tételek alapján működik. De ismereteink, tudásunk, otthonossá válásunk az elméletrendszerekben több és változatos nézőpontot kínál az éppen adott helyzet megértéséhez és a döntéshez. A rugalmas és helyzethez igazodni képes tudáshoz elmélet, gyakorlás és szenvedélyes akarás kell: ennek eredménye az intuíció, amire már érdemes hallgatni.

– A könyvben egy nagyanyára visszaemlékező, nosztalgikus hangvételű történetben szó esik arról, hogy a nők a családban miként képesek nagyasszonyokká növekedni. Olyan asszonyokká, akik kezükben tartják a családi történések szálait, és igazgatják azokat. Ön ilyen „nagyasszonynak” tartja magát a családban?

– Kezdjük azzal, hogy következményei felől nézve nem tartom egyértelműen jó történetnek a feminizmust. És ezt csak azért mondom, nehogy valakinek a „nagyasszonyról” ez jusson eszébe. Hiszek viszont abban, hogy a családi modellek hagyományozódnak. Hiába mondjuk kamaszkorunkban, hogy „uramatyám, csak olyan ne legyek, mint az anyám és az apám", szembesülünk idővel azzal, hogy problémahelyzetekben ugyanúgy rikácsolunk, ugyanúgy gesztikulálunk... Pont azt és úgy csináljuk, amit gyerekként annyira elviselhetetlennek és idegesítőnek tartottunk annak idején. Ilyenkor megállhat az ember. Újabb lehetősége van arra, hogy leváljék, önállóvá és egyedien önmagává növekedjék. Merthogy a köldökzsinórt többször is el kell vágni... Ennek ellenére úgy hiszem, hogy a családi mintákat hozzuk magunkkal. Igen, nagyanyám parasztasszony volt, de kemény és tudó asszony: fejedelemasszonyként gondolok rá. Nem akartam én nagyasszony lenni, dehogy, merthogy kinek hiányzik az ilyesféle szerep! Így hozta az élet alakulása. Egy családban több fókusz van, és ez a jó; ugyanakkor valaki valamiképpen többször és másképp kerülhet fókuszhelyzetbe. De ezt sem kell halál komolyan venni: mert ezt is jól ki lehet figurázni cseppnyi humorral és iróniával. Múltkoriban kisfiam rendezte az új laptopomon a háttérképet, könyvtárakat. Hozza, hogy rendben, használható. Bekapcsolom: középen egy kis csigaházat imitáló körkörös, de talán inkább spirálisan rajzolódó kép. Alatta a név: „Nagy Asszonyunk”. Azt hiszem, ez én lennék. És ezen jót lehet nevetni: merthogy nyelvi játékként is remek szerintem, többféle jelentéstartalma is lehet. De nem is kell a metaforát agyonértelmezni, elég magas vagyok ahhoz, hogy a „nagy” jelzőt kiérdemeljem.

– Köztudott: egy családban a gyerekek nagymértékben különbözhetnek egymástól. A könyvből az derül ki, így van ez a Fóris Ferenczi családban is: különbözik a gyerekek személyisége, érdeklődési köre. Ketten közülük – Gábor és Hanna – szenvedéllyel zenélnek-énekelnek, a harmadik gyerek, Áron, a kézügyességével tűnik ki. Hogyan sikerült az anyának a három gyerek „másságához” igazodni, hogyan lehetett „megtanulni” őket?

– Úgy gondolom, mindannyian így vagyunk ezzel: folyamatosan tanuljuk egymást és ezáltal önmagunkat is. A többgyermekes családban az a jó, hogy a „szülőség” is megoszlik. Gábor és Hanna egymáshoz korban közel állván együtt szocializálódott: óvodában, iskolában, kamaszodásban, bulizásban, érdeklődési körök alakulásában is volt valamiféle közös történet. Áron kicsit leszakadt erről, és lássuk be, nem könnyű harmadik gyereknek és kis testvérnek lenni. Bátyja gondolja úgy, hogy kicsit szigorúbbra kellene fogni, nővére viszont minden titkai tudója, lelki támasza. Jól van ez így. Az is természetes, hogy ki-ki attól egyedi, hogy más, mint a másik. Az érdeklődés, a motiváció is olyan jellegű, hogy csakis arra kell vigyázni, hogy ne épüljön le, ne kerüljön gátlás alá. A kicsi tényleg szívesen foglalkozott bármiféle olyan dologgal, ami nem kötődött az iskolához vagy a hagyományos értelemben vett tanuláshoz. A legkedvesebb történet ezzel kapcsolatosan az, hogy évekkel ezelőtt három napig barkácsolt a tűző napon: se víz, se étel, semmi nem kellett, mert mondta, hogy „hagyjál, nem látod, hogy dolgozom? Neked készül meglepetésként”. Három nap után kijelentette: „No, elkészült. Nyúlketrec. Ugye, akkor veszel nekem két nyulat?” Hát erről ennyit, mi mást tehettem volna, vettem két nyulat, ha már megvolt a ketrec, mert háziállatok nélkül nem élet az élet. De ez már egy újabb történet.

– Engedékeny szülőnek tartja-e magát?

– Hát, igen. Nem biztos, hogy ez a jó megoldás. Megengedő légkör ez, amelynek megvannak az előnyei és hátrányai. A szabadság felelősséggel jár: nem azért csinálok vagy nem csinálok valamit, mert anyám ezt vagy azt mondja, hanem az én döntésem, de a következményei se háríthatóak másra. Sőt én se rikácsolhatom, hogy „ugye, megmondtam?!” A nagyfiam mondja időnként, hogy rosszul neveljük a gyermekeket. Kérdem, hogy „kit is drágám?”, mert téged is mi neveltünk, s szerintem már-már tökéletes vagy. Nem is nevelés ez, inkább engedése a nevelődésnek. Én hiszek abban – noha nem biztos, hogy ez jó módszer –, hogy nem az apró és akkurátusan leszögezett szabályokon van a hangsúly. Merthogy ugye minden rendes családban lehet egy ilyen szabály, hogy este 10-re haza kell jönni. Felhív a lányom 10 előtt tíz perccel, és tudomásomra hozza, hogy nem fog hazajönni, mert más egyéb elfoglaltsága van. Mondom, hogy nem értek egyet. „Nem is kell egyetértened, az a fontos, hogy tudj róla.” Szóval hiszem, hogy az apró szabályok áthághatóak, de ebben a rugalmas szabálykezelésben kialakulhat valamiféle olyan értékrendhez igazodás, amiről mindenki tudja, hogy „szabály”: nem hazudunk egymásnak, merthogy minek, ha őszintén el lehet mondani; nem verjük át egymást; ha baj van, akkor csakis egymáshoz futhatunk, nem feltétlenül a szülőkhöz, hanem egymáshoz, mert nem is kell nekünk, szülőknek mindent tudni, elég, ha valamelyik bizalmas testvér tud róla; szóval valami olyasféle családi szolidaritási hálóról beszélek, ami biztonságot ad, valami olyan helyről, ahol elfogadnak, és akkor is megértenek, ha nem értenek egyet, s ahová menekülni is lehet, bármi is adódjék.

– A könyvből megtudjuk, hogy a konyha a családjuk „szent” tere. Mit jelentenek a gyermekek és a szülők számára az ott zajló nagy családi beszélgetések?

– A konyhaasztal a gravitációs pont. A lakás berendezése is olyan, hogy innen mindent át lehet látni: innen nyílik előszoba, fürdő, kinek-kinek a szobája. És ez a közös tér, ahová össze lehet gyűlni. Nem hinném, hogy jóval többet beszélgetnénk, mint esetleg más családok. De ha valakinek beszélni támad kedve, sírni támad kedve, éppen valamiféle megosztanivalója van, vagy épp leckét kell csinálni, amihez segítség vagy akár puszta jelenlét kell, akkor ide le lehet ülni. Ennyi. Szent tér teremthető bárhol, ha éppen szükség van rá. Nálunk alkalomadtán a konyhaasztal tölti be ezt a funkciót.

– Fontos írói kvalitás egy mű befejezését megkomponálni. A De anyu! befejezése nagyszerűen sikerült: erőteljesen hat az érzelmekre, de nem érzelgős. Kérem, a befejezésbe foglalt történetről mondjon néhány szót!

– Amikor le- és megíródott a De Anyu! nem töprenkedtem semmiféle írói dolgon. Sőt, azon is meglepődtem, amikor valaki megkérdezte, hogy miféle műfaj akar ez lenni. Nem akar ez semmi lenni. Csupán a mindennapok történetei, olyan családi történetek, amelyek bárhol, bármely családban mesélődnek egyébként visszatérő és ismétlődő sztorikként. Igaz ugyan, hogy a történetek száladzásába ténylegesen bekerültek ilyen helyzetre reflektáló, keresztmetszetszerű értelmezések. Ilyen a befejezés története is. Érzelmekre hat, mégsem érzelgős? Ki tudná ezt pontosan megmondani? Bármi is legyen, a szöveg nézőpontja az elmozdításé: mert a mindennapok végtelenül unalmasak és szomorúak és hajszoltak és idegtépőek tudnak lenni, de ha elfordítod, és máshonnan nézed, akkor kiderülhet, hogy ugyanazon dolgon egyidejűleg lehet sírni és nevetni. Hát nem jobb, ha az utóbbit választjuk?

AMBRUS ÁGNES

Forrás: morfondir.ro

 

Támogató:


 

Támogató:

 

 


 

 

Copyright © 2012. Kriterion Könyvkiadó. Minden jog fenntartva. Powered by www.voidart.ro. Designed by Matei László.